Magányra vágyom és nem bírom a magányt.
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt,
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt hogy nem jön-e.

Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.


S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett.


Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.